Fazsindelyek

Az ásatások és barlangrajzok vizsgálatai egyértelmûen bizonyítják, hogy az ember már több évezreddel ezelõtt elõszeretettel használta a fát, mint építõanyagot. Állati szõrrel, gallyakkal, szalmával és fakéreggel borította be az elsõ hajlékait hideg és szél ellen.
Primitív szerszámok segítségével rájött arra, hogyan kell a fát durva hasábokká hasítani. További felezõvágások segítségével egyre vékonyabb cikkelyek keletkeztek, míg végül kialakult a zsindely, mellyel a palához hasonló módon le tudta fedni a kunyhóját. A zsindelyeket rudakkal és nagyméretû kövekkel rögzítették le azért, hogy a vihar ne tudja felemelni. Ezt az ún. takarózsindelyes tetõfedési módot az Alpok vidékén a mai napig elõszeretettel használják.
Már Plinius és Tacitus is beszámolt a germán népek zsindellyel borított tetõirõl. A rómaiaktól származik a Scindula = zsindely latin jövevényszó. A Hessen tartományban lévõ Saalburgban, egy egykori római település helyén a régészek eredeti zsindelyezõfejszére bukkantak, sõt, egy díszes tölgybõl készült zsindely maradványait is megtalálták.
Évmilliókkal ezelõtt fejlõdtek ki a ma ismert lombos és fenyő fafajok. Azonban Európában a jégkorszak ideje alatt az Alpok kelet-nyugati elhelyezkedése miatt sok fafaj nem tudott déli irányban elterjedni, így ezek kihaltak. Összehasonlítva Európát Amerikával, nálunk jóval kevesebb fafaj létezik, mivel az amerikai nagy hegyláncok (Rocky-hegység, Apalach-hegység) észak-déli irányban futnak és így a klimatikus változások idején a fafajok déli irányban is el tudtak terjedni, így fennmaradtak.
A kora középkorig a fazsindely csaknem egész Európában a legelterjedtebb tetõfedõ anyag volt. A rendelkezésre álló faanyag mennyiségének csökkenése miatt azonban a cserép és a pala is kezdett elterjedni. A hajóépítés is rendkívül sok fát emésztett fel, így a skandináv, valamint a földközi-tengeri országokban nagyon megcsappant az élõ faállomány, mivel a kitermelés anélkül történt meg, hogy új állományt telepítettek volna.
A fazsindelyek visszaszorulásának másik oka az volt, hogy az egyre növekvõ városokban mind gyakoribbá vált a tûzpusztítás, míg végül sok helyütt betiltották a fazsindelyt.
Az erdõkben dús és magasan fekvõ országokban azonban a mai napig sem vesztett jelentõségébõl. A takarózsindelyes fedést esztétikailag semmilyen más építõanyaggal nem lehet helyettesíteni. A viharos tengerpartokon a fazsindely nagyon megfelelt templomok és szélmalmok tetõin. Az északi országokban a mûvészien elhelyezett fazsindely a fatemplomoknak évszázadok óta kedvelt tetõfedõ anyaga.
Európában a zsindelykészítésre alkalmas fákat december és február között vágják ki, amikor minimális a nedvkeringés. Erre a célra csak lassan növõ, tehát finom évgyûrûszerkezettel rendelkezõ fák felelnek meg. A kész zsindelyeket füstgázzal vagy kátránnyal kezelik, ezzel is növelve a késõbbi tartósságukat.
Az alpesi országokban, továbbá Németország déli részén elsõsorban luc- és vörösfenyõt, valamint tölgyet használnak fel zsindelykészítés céljára. A keleti és északi országokban erdeifenyõt, rezgõ nyarat és nyírt alkalmaznak. Franciaországban jellemzõ volt a tölgyhöz hasonló gesztenyébõl készült fazsindely.
Mivel azonban a fûrészelés csak jóval késõbb alakult ki és terjedt el, ebben az idõben még fejszével, vagy más hasítószerszámmal, pl. zsindelyezõkéssel vagy hasítóékkel dolgozták fel. (A hasított zsindely egyébként jobb, mint a fûrészelt, ezt olvashatjuk egyébként Diószeghy Béla és Csipkay Henrik 1914-ben megjelent Fatechnológia c. könyvében, ennek oka az, hogy fûrészeléskor rostokat vágunk el, míg hasításkor ez nem történik meg - N. A.).
A világ más tájain is hasonlóképpen készítették a zsindelyeket. A dél-amerikai Patagónciprus (Fitzroya cupressoides) nevû fafajból a zsindelyeken kívül 2 méternél is hosszabb, párhuzamos deszkákat is tudtak készíteni. Thaiföldön a fazsindelyt fõleg az idõjárásálló teakfából készítették.
A hamburgi kikötõrõl készült régi fotó azt mutatja, hogy már a század elején importáltak fazsindelyeket Észak-Amerikából. Mint már korábban említettük, Kanadában sokkal több fafaj létezik, mint Európában. Néhány ezen fafajok közül különösen alkalmas fazsindelykészítésre. Ilyenek például a cédrus különbözõ változatai, melyeket a köznyelv tujának nevez. Ezek a fafajok több mint 200 éve megtalálhatók parkokban és díszsövényként is elõszeretettel ültetik.
A cédrus elnevezést elsõsorban az erõsen illatos fafajokra használják. Több olyan fafaj van, amit "cédrus"-nak neveznek, bár gyakorlatilag semmi közük nincs egymáshoz, ilyenek például az "Alaszka cédrus" vagy más néven "Sárga cédrus", "Libanoni cédrus" stb.
Minden kanadai cédrusfajtát fel lehet használni fazsindelykészítésre, a magas illóolaj-tartalmú anyagoknak köszönhetõen, melyek ellenállóvá teszi õket a fakárosító gombák és rovarok ellen. Azonban ezeket a fazsindelyeket is károsítja az UV-sugárzás. Ezt egyébként szabad szemmel is észlelhetjük, a zsindelyekre jellemzõ felsõ szürkés réteg formájában, mely tulajdonképpen nem más, mint a fát alkotó elpusztult sejtek fennmaradt sejtfalai.
Legjobban ezen cédrus fafajok közül a "vörös cédrus" (thuja plicata) ismert, mely rendkívül idõjárásálló. Védett parkjainkban ma is láthatjuk hatalmas példányait, melyek átmérõje 3 vagy akár 5 méter is lehet. Származási helye Kanada nyugati partvidéke, Brit Columbia. A kanadai állam által ellenõrzött erdészeti gazdálkodásnak köszönhetõ, hogy fennmaradt.
A fazsindelykészítõ-mûhelyekben elsõsorban kivágásra ítélt idõs, vagy a törzs belsejében korhadásnak indult példányokat dolgoznak fel, tehát olyan fákat, melyek fûrészáru-termelésre nem alkalmasak. A zsindelyeket a még egészséges kéreg felõli oldalról hasítják vagy fûrészelik.
Szintén Kanada nyugati részérõl származik a lucfenyõhöz hasonló színû "Sárga vagy Alaszka cédrus". Ez a fafaj szintén rendkívül idõjárásálló. Nehéz hasítani, de keményebb, mint a vörös cédrus. Az élõnedvesen hasításra elõkészített rönköket rögtön fel kell dolgozni, mivel erõsen hajlamos a repedésképzõdésre. Még a kész zsindelyeken is láthatók finom hajszálrepedések, melyeknek azonban nincs káros hatásuk a zsindelyfedés minõségére.
A legjobb kanadai vörösfenyõ szintén az ország nyugati vidékeirõl származik. A vörösfenyõ hatalmas, finom évgyûrû-szerkezetû és gyantában gazdag törzsébõl hasított és fûrészelt zsindelyt is készítenek.
A Nyugat-Kanadában készített zsindelyek 400, 450 és 600 mm hosszúak. Keresztmetszeten lényegesen szélesebbek, mint az európai zsindelyfajták.
Kanadában és az USA-ban a fazsindely az elsõszámú tetõfedõ anyag a modern lakótelepüléseken is. Különösen elegáns külsõt ad ezen házaknak, ha a külsõ falaikat is zsindellyel borítják. A háború után a kanadai zsindelyfajta fogalommá vált Európában is a tetõ- és falburkolatoknál.
A külsõ felhasználás esetén szükséges, hogy nedvesedés után a faanyag gyorsan ki tudjon száradni vagy más szerkezeti védõintézkedéssel a fát megvédjük. Lazúr-vagy fedõfesték-bevonattal az UV-sugárzás káros hatása is kiküszöbölhetõ.
A fa, mint higoszkópikus anyag, nedves környezet esetén vizet vesz fel, száraz esetén pedig vizet ad le. Minden faiparos számára ismert az a tény, hogy a tömören máglyázott faanyag 20%-nál nagyobb nedvességtartalom mellett ideális táptalaj a gombáknak és rovaroknak.
Az a tény, hogy a fazsindely a nagy igénybevétel ellenére hosszú élettartamot bír ki, az több okra vezethetõ vissza, ezek:
Korábban kizárólag hasított zsindelyt alkalmaztak, melyek a felületi egyenetlenségeknek köszönhetõen levegõ által jól átjárhatóak, ezzel a fa gyorsan ki tudott száradni. Ezzel a természetes védekezéssel érték el azt, hogy a vörösfenyõbõl, sõt, még a lucfenyõbõl készült zsindelyek is olyan hosszú ideig fennmaradtak, és nem támadta meg õket gomba- vagy rovarkárosítás.
A fazsindely hosszú élettartamára van egy egészen természetes magyarázat is, mégpedig az, hogy a fa nagyon könnyen alkalmazkodik a mindenkori klimatikus viszonyokhoz, legyen az hasított vagy fûrészelt zsindely. Ennek az oka a következõ: ha egy hosszú esõ után a nedves zsindely száradni kezd, akkor zsugorodásnak indul a hossza mentén azon a felületen, ahol a nap éri. Mivel a zsindely belsõ felületének nedvességtartalma meghaladja a külsõ felületét, ezért a fa alakváltozik. A belsõ felületek enyhén felemelkednek, így ki tudnak száradni.
Esõs idõ esetén épp fordított a jelenség, a zsindelyek kitágulnak a felületükön és szilárdan ráfekszenek az alsó rétegre.
Abból a célból, hogy ezen ellentétes folyamatok gyakori megismétlõdése ne károsítsa a fazsindelyt, valamennyi 60 mm-nél szélesebb zsindelyt két szeggel rögzíteni kell a felsõ élük mentén, így a hosszabb alsó rész nyugodtan tud "dolgozni" az idõjárásnak megfelelõen. Azonban itt kell felhívni a figyelmet egy fontos repedésképzõdési forrásra: a zsindelyen a szeg által kialakított lyuk a többszöri nedvesedés és kiszáradás hatására kitágul és mellette rostirányban repedések jöhetnek létre.

Megjelent az Internationaler Holzmarkt c. folyóiratban. Fordította: Nagy Attila